Német blog

A Németországból származó bűnügyi hírek - például mostanában a neonáci merénylő ügyek - kapcsán több ottani rendvédelmi szervezet neve is szóba kerül, amelyek között magyar füllel nem annyira könnyű rendet vágni. Kicsit hasonló a helyzet az Egyesült Államokéhoz, ahol szinte minden filmben felbukkan valamilyen új "szolgálat". A hasonlóság nem véletlen, ugyanis mindkét ország államokból illetve tartományokból épül fel, amelyekben helyi szervek is működnek, de természetesen országos hatáskörű szolgálatokra is szükség van. Lássuk tehát, ki kicsoda a német bűnözés elleni küzdelemben.

Kérdéses, hogy Kurland – hivatalosan Kurzemei és Zemgalei Hercegség – gyarmatosítási kísérletei mennyire tekinthető német gyarmatosításnak, de a történészek ide sorolják, valószínűleg az alábbi okok miatt: a Kurlandi Hercegség a Német Lovagrend részét képező Kardtestvérek rendjéből jött létre, Kurland hercegei a Kardtestvérek utolsó nagymesterének Gotthard von Kettlernek a leszármazottai voltak, a hercegség nemesi, értelmiségi és kereskedő rétegét (tehát a gyarmatosító réteg nagy részét is) a németek alkották. Jakab herceg brandenburgi felesége révén kezdhetett gyarmatosításba, és ezáltal a Kurlandi hercegség gyarmatosításaiban Brandenburg is jelentősen részt vett.

150 évvel ezelőtt 1861. szeptember 11-én született Erich von Falkenhayn német tábornok, 1913 és 1915 között a Német Birodalom hadügyminisztere, 1914 és 1916 között a német hadsereg főparancsnoka.

Falkenhayn porosz nemesi, katona családba született, így nem meglepő, hogy ő is a katonai pályára lépett. A kínai boxerlázadás idején egy német katonai misszió tagjaként esett át a tűzkeresztségen, a lázadás leverésében nyújtott hősies és kimagasló viselkedése még a császár figyelmét is felkeltette. Németországba hazatérve Metzben, Magdeburgban és Braunschweigban hadsereg parancsnokként szolgált.

1913. július 8-án tábornoki előléptetésével egyidejűleg hadügyminiszterévé nevezték ki. Ebbéli beosztásában kulcsszerepet játszott az első világháború kitörésében, ugyan a szarajevói merénylet idején még nem gondolt háborúra, de hamarosan csatlakozott a háború kirobbantását szorgalmazó tábornokok táborához.

1914. szeptember 14-én a ypres-i veresége után Moltke helyére Falkenhaynt nevezték ki a nyugati front főparancsnokának. Sikeresebb volt, mint előde, a hadtörténészek szerint kimondottan jó döntése volt, hogy a német haderők zömét a nyugati frontról a keleti frontra vezényelte át.

50 évvel ezelőtt, 1961. szeptember 10-én történt a német Wolfgang von Trips híres, halálos Formula-1-es balesete Monzában.

Wolfgang von Trips (teljes nevén Wolfgang Alexander Albert Eduard Maximilian Reichsgraf Berghe von Trips) 1928-ban született Kölnben. Michael Schumacher 1994-es világbajnoki győzelméig von Trips volt a legeredményesebb német Formula-1-es versenyző. 1956-ban debütált a Formula-1-ben. 1961-ben két futamgyőzelmével és két második helyezésével komoly esélyekkel harcolt a világbajnoki címért, mikor is 1961. szeptember 10-én következett az idényben az utolsó előtti olasz monzai nagydíj.

Trips az első rajtkockából rajtolhatott, azonban a rajtja rosszul sikerült, visszaesett az ötödik pozícióba. A Parabolica kanyar bejáratánál összeütközött Jim Clarkkal, Trips autója megpördült és a pálya szélén lévő védőkorlátnak csapódott. 13 néző és von Trips is életét vesztette.

Az I. részben, bevezetésben vázolt okok ellenére is, a német elődállamok, a Hanza szövetség, sőt privát német vállalkozók, emigránsok is számos kolóniát, kvázi gyarmatot, de jogi és alkotmányos értelembe vett valódi gyarmatot is létrehoztak évszázadokkal a német egység létrejötte és a klasszikus német gyarmatosítási törekvések előtt.

Az észak-német kereskedővárosoknak, főleg a Hanza szövetség városainak a kereskedői a világ minden táján különböző kereskedelmi szerződéseket kötöttek, lerakatokat, kolóniákat létesíttetek, földeket vásároltak a különböző afrikai, csendes-óceániai törzsi vezetőktől, privát kolóniákat hoztak létre. A gazdasági, kereskedelmi érdekek gyakran missziós tevékenységekkel is párosultak.

A német kivándorlók, telepesek jól ismert, klasszikus keleti irányú terjeszkedése (Baltikum, Oroszország, Erdély) mellett jelentős volt a nyugati irányú, főleg Amerikába irányuló kivándorlás. A kivándorolt német telepesek számtalan kolóniát hoztak létre észak-Amerikában (erről egy másik cikkünkben részletesebben írunk) de dél-Amerikában is. Például Chile déli részén, Nicaraguában, Brazília déli részén, Argentínában, Mexikóban, Guatemalában, Peruban, Patagóniában, Paraguayban, Venezuelában.

Ha a germán országok történelemre gondolunk, utoljára jut eszünkbe Svájc - részben azért, mert kívül esik a (történelmi) horizonton, részben pedig mert úgy képzeljük, ott sosem történik semmi. Nos, ez természetesen nincs, és a régmúltban még kevésbé volt így: az alpesi ország igen változatos, egyedi történelemmel rendelkezik, amiről azonban édeskeveset tud a magyar érdeklődő. Itt az ideje tehát, hogy tudásra szomjas olvasóinkat olvasnivalóval lássuk el a témában. Az alábbi terjedelmes írás a Töriblog színvonalas cikke.

1848-ig nem helyes egyszerűen Svájcnak nevezni azt az államalakulatot, amit ma annak hívunk. A Német-Római Birodalom területén folyamatosan önállóságra szert tevő városok és vidéki közösségek egy nagyon összetett, elsőre alig átlátható szövetségi rendszert alkottak, amelyben megőrizték a függetlenségüket egészen a már említett 1848-ig, amikor föderatív alapokon nyugvó alkotmányt fogadtak el. Bár nevében megtartotta a konföderáció szót (Confoederatio Helvetica – CH), de valójában egy centralizált, föderatív államról van szó.
 
Ahhoz, hogy megértsük a konföderáció születését, két alapvető tényezőt kell megvizsgálnunk, amelyek szerencsés kombinációja tette lehetővé ennek a szövetségnek a létrejöttét: 1. a Német-Római Birodalomban meglévő decentralizált feudális viszonyrendszer, 2. a térség földrajzi adottsága.
 
Az a területet, ahol a konföderáció létrejött – közép Svájc – a Nyugat - Római Birodalom bukása után allemán telepesek szállásterületévé vált, észak déli irányban, a Rajnától az Alpok fővonulatáig ők vették birtokba az egész térséget. Az allemánok tanyás településszerkezethez hasonló falvakban éltek, mezőgazdasággal foglalkoztak, kezdetben a teljes vertikummal (növénytermesztés, állattenyésztés, élelmiszer előállítás), csak később a kereskedelem fellendülésével ment végbe – főleg a magasabb fekvésű területeken – nagyfokú specializáció az állattenyésztés irányába, vagyis kialakult az, ami ma is közhelyesen az eszünkbe jut Svájcról: tehenek, tej, sajt, stb.

100 éve született boldog Johannes Prassek vértanú, a náci rezsim áldozata, a lübecki mártírok egyike.

Johannes Prassek 1911. augusztus 13-án születte Hamburgban. A Gelehrtenschule des Johanneums-ban fojtatott középiskolai tanulmányai után a frankfurti majd a münsteri egyetemen tanult teológiát és filozófiát. 1937-ben szentelték pappá Osnabrückben. Először Wittenburgban lelkész, majd 1939-től a lübecki Herz-Jesu-Kirche (Jézus szíve templom) káplánja.

Prédikációiban nyíltan szót emelt a náci rezsim ellen, valamint titokban lengyel kényszermunkásoknak adott lelki támogatást. Lübek bombázásakor embereket mentett egy találatot kapott kórházból, ezért megkapta Luftschutz-Ehrenzeichent (légoltalmi érdemérmet).
Azonban ez sem mentette meg attól, hogy pár héttel később, 1942. május 18-án a Gestapo letartóztassa két paptársával Eduard Müllerrel és Hermann Langeval, valamint Karl Friedrich Stellbrink evangélikus lelkésszel együtt, akik szintén nyíltan szembefordultak a náci rezsimmel.

Ötven évvel ezelőtt, 1961. augusztus 12-éről 13-ra virradó éjjel az NDK különböző fegyveres testületei műszaki határzárt hoztak létre Berlin nyugati szektorainak, a szovjet szektorral és az NDK területével érintkező határainál. Létrehozták ezzel a hidegháború és az elnyomás egyik szimbólumát, a később Berlini falként elhíresülő határépítményt, mely fennállásának 28 éve alatt elválasztott egy nemzetet, kettévágott egy várost, szétszakított számtalan családot és szakadékot képzett két egymásnak feszülő világnézet között.

Előzmények

A II. világháború után a győztes, megszálló szövetségesek négy megszállási részre osztották Németországot, valamint a fővárost, Berlint. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió folyamatosan szembekerültek egymással, kialakult az úgynevezett hidegháború. A Szovjetunió szerette volna elérni, hogy a szovjet megszállási zónába ékelődő berlini szövetséges zónákat a nyugati szövetségesek feladják. 1947-re a szovjet megszállási terület nyugati határán fokozatosan felépült a műszaki határzár. Az 1948-as nyugatnémet valutareform miatt a Szovjetunió lezárta a berlini belnémet határt. Az így létrejött berlini blokád tíz hónapig tartott, mely idő alatt a nyugat-berlini területeket a nyugati szövetségesek csak légi hídon tudtak ellátni. 1949-ben ismét szabaddá vált az átkelés. 1952-től nyugat-berlini lakosok nem léphettek az NDK területére.

Gyarmat vagy gyarmatbirodalom hallatán általában Anglia, Spanyolország, Franciaország, vagy esetleg Portugália és Hollandia jut az eszünkbe, Németország ritkábban, annak ellenére, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején Németország is jelentős gyarmatokkal rendelkezett. Ez valamelyest érthetővé válik, ha figyelembe vesszük az alábbi történelmi tényeket, okokat.

A nagy gyarmatbirodalmak (Spanyolország, Portugália, Anglia) kialakulásakor az egységes Németország még nem létezett, még csak önálló királyságok, hercegségek, fejedelemségek, városállamok stb. gyakran egymással hadakozó laza halmaza. A gyarmatbirodalommá váláshoz szükséges belső egység, világhatalmi státusz és a felfedezésekhez valamint gyarmatosításhoz szükséges gazdasági potenciál nem állt rendelkezésre.

A sváb betelepítés tipikus forgatókönyve a következőképpen alakult. A Rákóczi-szabadságharc kudarca után a bukott elit terjedelmes birtokai új gazdák - nem kis részben rendszerhű német-osztrák arisztokraták - kezére kerültek, akik a leromlott-elhanyagolt vidéken a munkaerő súlyos hiányával is szembesültek. A szóban forgó földesurak ezért állami bátorítás mellett, de saját jól felfogott érdekükben is a mihamarabbi benépesítéshez fogtak. Minthogy azonban Magyarország demográfiailag még a török kor terheit nyögte, kénytelenek voltak külhoni utánpótlás után nézni - mi sem volt kézenfekvőbb, mint német telepesek után nézni.

Akkoriban persze a migráció kevésbé volt könnyű, mint manapság, így nem ártott különféle kedvezményekkel csábítani az érkezőket; ezek jellemzően a letelepítéshez szükséges anyagi feltételeket és az államnak járó adó, valamint a földesúrnak járó robot alóli néhány (jellemzően 6/3-8/12) éves felmentésben testesültek meg. A sikert esélyét tovább növelte, hogy a birtoktulajdonosok kifejezetten ezzel a feladattal ügynököket is küldtek a kiszemelt területre, akik ott propagálták Magyarországot, ismertették a kínált kedvezményeket, és minden sikeresen áttelepült család után jutalékot (a rakamazi felhajtó például négy forintot) kaptak.

A szervezett betelepítés több hullámban ment végbe, és a szervezettség a tapasztalatok birtokában egyre javult: idővel nagyobb gondot fordítottak az érkezők kiválasztására, előre kimért telkeket, felépített házakat, felszerelést, állatokat, nyersanyagot (gabonát, épületfát) is rendelkezésükre bocsátottak, hosszabb adómentességet állapítottak meg számukra. Ezek az intézkedések nem egy esetben eleve jobb életkörülményeket biztosított a jövevényeknek, mint amelyeket odahaza elhagytak.

A sajtó hónapok óta az euróövezet válságával van teli: a nagy lábon élő déliek, köztük is elsősorban Görögország költekezése veszélyezteti a közös pénzt, ezért az északi országok (főleg Németország) kénytelenek segítségükre sietni, a nagyhatalmak nógatják a görögöket spórolásra. Kevesebben tudják azonban, hogy a szétzilált hellén közállapotokat nem első ízben teszik helyre germán "válságmenedzserek": a XIX. században a modern Görögország első királya német herceg volt. Bár I. Ottó sikeresnek nem mondható uralmának trónfosztás vetett véget, jónéhány intézkedésével máig rajta hagyta keze nyomát országán.

Magyarországon Szent István idejétől régi hagyománya van az idegenek betelepítésének: otthonra lelt nálunk többek között francia, vallon, itáliai (a latin népek jövevényeit leegyszerűsítő módon "olasznak" nevezték), tót, ruszin, zsidó, görög - és természetesen németek is, akiket tényleges eredetüktől függetlenül Erdélyben szásznak, Magyarországon pedig svábnak hívtak és hívnak ma is (utóbbi oka, hogy a betelepülők javarészt, de nem kizárólag sváb területekről, a mai Dél-Németországból érkeztek).

Az Európa legnagyobb "nemzetiségét" (már amennyiben ilyesmiről a középkorban egyáltalán beszélni lehet) kitevő németek szinte minden korszakban érkeztek hozzánk: Gizella királyné kísérete után a krónikás szerint már Orseolo Péter udvarában is otthonosan mozognak a vadállatok módjára ordítozó németek (a fecskeként csicsergő olaszokkal együtt). Az ilyen többé-kevésbé spontán mozgást a török kort követően, az elnéptelenedett vidékek benépesíte (és a rekatolizáció szellemében külföldi katolikusokkal a hazai vallási arányok "javítása") okán nagyszabású betelepítő kampányok követték: állami és magán- (földesúri) projektek keretében hozták be az idegeneket, köztük is a különösen értékes alattvalónak tekintett germánokat.

Szomorú évforduló van ma, 75 évvel ezelőtt, 1936. július 22-én történt, jobban mondva ért véget, a híres hegymászó tragédia az Eiger északi falán, amelyben két német és két osztrák fiatal hegymászó veszítette életét. 

A két világháború közötti hegymászó fiatalság új kihívásokat keresett. Az Alpok magas csúcsait akkorra már mind meghódították, az Európán kívüli hegyek azokban az időkben még csak a költséges nemzeti expedíciók számára kerülhettek elérhető közelségbe. Így jött a kézenfekvő gondolat, hogy a már megmászott európai csúcsokra új, nehéz és látványos útvonalakon jussanak fel. Az egyik ilyen legnehezebb, leghosszabb, legtöbb emberéletet követelő útvonal az Eiger északi fala, a „halálfal” vagy a „falak fala”.

Számunkra, mint „pusztai” nép számára rögtön felmerülhet a kérdés: mit keres ez a téma a német blogon, és különben is azok az „őrültek” minek vágtak neki. Nos, a hegyek árnyékában élő népeknek a hegymászás olyannyira a kultúra része, mint mondjuk a pusztai népeknek a lovaglás. Teljesen átszövi mindennapjaikat, életvitelüket, művészetüket. Azokban az években az Eiger északi falának megmászására tett kísérleteket hatalmas közérdeklődés övezte. A szállodákból a vendégek és az újságírók távcsöveken keresztül figyelték a különböző hegymászó csoportok útjait, minden komolyabb lap nap mint nap beszámolókat közölt az expedíciókról, így természetesen erről a tragikus, ’36-os próbálkozásról is.

75 évvel ezelőtt ezen a napon, 1936. július 20-án indult először útjára Görögországból az olimpiai láng.

Nemzedékünk számára már teljesen megszokott és magától értetődő, hogy minden olimpia előtt a görögországi Olümpiában gyújtják meg az olimpiai lángot, amelyet futók váltva visznek az éppen aktuális olimpiai játékok helyszínére – azonban ez nem volt mindig így. A francia Coubertin báró kezdeményezésére megrendezett első, 1896-os újkori olimpián még híre-hamva se volt az olimpia lángnak. Az első, egységet, harmóniát és békességet jelképező olimpiai láng az 1928-as amszterdami olimpián jelent meg (azonban az még a helyszínen lett meggyújtva).

Carl Diem német sportdiplomata ötlete volt, hogy az 1936-os berlini olimpia lángját az ókori olimpiák színhelyén a görögországi Olümpiában gyújtsák meg, és onnan futók felváltva, éjjel-nappal futva hozzák el az olimpiai lángot a berlini megnyitóra. Az ötlet azonnal elnyerte Joseph Goebbels propagandaminiszter tetszését és támogatást.

Németországban tizenhét atomerőmű működik, ezek enerigaigényének 23%-át biztosítják. Ez elég tekintélyes arány (még ha Franciaországban vagy akár idehaza ez a hányad nagyobb is). Mivel az atomenergia viszonylag olcsó (bár ha a különböző járulékos költségeket és támogatásokat is figyelembe vesszük, azért már nem annyira), a német kormány 2010-ben arról döntött, hogy az akkor immár tíz éve érvényben lévő nukleáris moratóriumot (amely egyébként 2022-ig az erőművek bezárását tűzte ki célul) feloldja.

Minden ment tehát szépen az addigi kerékvágásban - egészen a fukusimai atomerőmű-katasztrófáig. Természetes, hogy egy ilyen esemény a világon mindenütt megfontolásra készteti az embereket - és így a döntéshozókat - ennek az energiafajtának a jelenét-jövőjét illetően. Az is érthető, hogy a zöld mozgalmak hangosan tiltakoznak az atom ellen. Azt viszont mondjuk már kevésbé tartom jó döntésnek, hogy a Merkel-kormány alapos pálfordulással az egész atomerőműpark bezárásáról döntött.

Nyilván motiválta a kancellárt a tartományi választásokon a zöldektől és a szociáldemokratáktól elszenvedett vereség (ez a két párt határozottan kiállt a nukleáris energia ellen, ami jócskán hozzájárulhatott sikerükhöz), dehát egy politikus ismérve elvileg épp az kellene, hogy legyen, hogy a tömegek pillanatnyi hóbortjával szemben a lehetőségek lehető legjobb kihasználása mellett döntött.

Az való igaz, hogy Csernobilban és Fukusimában borzasztó következménnyel járt az atomkatasztrófa - dehát Németország nem egy kommunista diktatóra, és törésvonalak sem szabdalják, mint Japánt, így tehát egy hasonló tragédiától sem kell reálisan tartania.

Az is igaz, hogy Németország élen jár a megújuló energiaforrások használatában (csak az elmúlt tíz évben 6%-ról 16%-ra nőtt ezek aránya), de erősen kérdés, hogy a jövőben is tud-e ez az arány úgy növekedni, hogy a kieső atomenergiát is pótolja (arról nem is beszélve, hogy az erre fordítandó irdatlan összegen éppen Németországban célszerű-e mondjuk napelemeket és napkollektorokat a tetőkre szerelni).

Innen azt javasojuk tehát: mások csak hadd lóbáljanak be populista lózungokat, Frau Merkel hallgasson azonban a józan eszére. Nem eszik ugyanis olyan forrón a kását.

A német blog egy német kultúrával, történelemmel, nyelvvel, és Németország modern életével, politikájával foglalkozó gyűjtemény.

Nem állítjuk, hogy mi értenénk mindezekhez a legjobban (különösen a nyelv terén óvakodunk ilyen kijelentéstől), de azt állítjuk, hogy érdekel bennünket Németország és a németek, és feltételezük: esetleg másokat is érdekel. így ide leírjuk mindazt, amit ezzel a témával kapcsolatban érdekesnek találjuk. Reméljük, hasznos értesüléseket talál itt a nyájas Olvasó, és szívesen vesszük esetleges hozzájárulásait is.