Ha a germán országok történelemre gondolunk, utoljára jut eszünkbe Svájc - részben azért, mert kívül esik a (történelmi) horizonton, részben pedig mert úgy képzeljük, ott sosem történik semmi. Nos, ez természetesen nincs, és a régmúltban még kevésbé volt így: az alpesi ország igen változatos, egyedi történelemmel rendelkezik, amiről azonban édeskeveset tud a magyar érdeklődő. Itt az ideje tehát, hogy tudásra szomjas olvasóinkat olvasnivalóval lássuk el a témában. Az alábbi terjedelmes írás a Töriblog színvonalas cikke.
1848-ig nem helyes egyszerűen Svájcnak nevezni azt az államalakulatot, amit ma annak hívunk. A Német-Római Birodalom területén folyamatosan önállóságra szert tevő városok és vidéki közösségek egy nagyon összetett, elsőre alig átlátható szövetségi rendszert alkottak, amelyben megőrizték a függetlenségüket egészen a már említett 1848-ig, amikor föderatív alapokon nyugvó alkotmányt fogadtak el. Bár nevében megtartotta a konföderáció szót (Confoederatio Helvetica – CH), de valójában egy centralizált, föderatív államról van szó.
Ahhoz, hogy megértsük a konföderáció születését, két alapvető tényezőt kell megvizsgálnunk, amelyek szerencsés kombinációja tette lehetővé ennek a szövetségnek a létrejöttét: 1. a Német-Római Birodalomban meglévő decentralizált feudális viszonyrendszer, 2. a térség földrajzi adottsága.
Az a területet, ahol a konföderáció létrejött – közép Svájc – a Nyugat - Római Birodalom bukása után allemán telepesek szállásterületévé vált, észak déli irányban, a Rajnától az Alpok fővonulatáig ők vették birtokba az egész térséget. Az allemánok tanyás településszerkezethez hasonló falvakban éltek, mezőgazdasággal foglalkoztak, kezdetben a teljes vertikummal (növénytermesztés, állattenyésztés, élelmiszer előállítás), csak később a kereskedelem fellendülésével ment végbe – főleg a magasabb fekvésű területeken – nagyfokú specializáció az állattenyésztés irányába, vagyis kialakult az, ami ma is közhelyesen az eszünkbe jut Svájcról: tehenek, tej, sajt, stb.
A földrajzi és feudális viszonyok első szerencsés konstellációja az volt, hogy a magasabban fekvő területektől távol éltek a hűbérurak, ezért megelégedtek azzal, hogy a járandóságukat beszedték, és kevéssé foglalkoztak, az adott falu, vagy vidék ügyes-bajos dolgaival (bíráskodás) is. Ez rövidesen egy fontos fejlődési állomáshoz vezetett: mai fogalmaink szerint autonómiához. Az itt lakók maguk szervezték gazdasági életüket, ők alakították ki a legelőket, az ösvényeket, kiépítették az öntözési rendszert, maguk választották ki a pásztorokat, istállókat építettek a nyári legelőkön. A legelők közös tulajdonban voltak. A racionalitás, és a zord viszonyok miatt nagy volt az egymásra utaltság, így nem csak faluközösségek, hanem egy egész völgy is összefogott. A nyár végén, gyűléseken osztották szét a termékeket (pl. sajt). A gyűléseken minden társadalmi réteg képviselője részt vett, itt választották meg vezetőiket. Ezekből, a kezdetben munkaszervezésre létrejött gyűlésekből egy nagyon fontos intézmény fejlődik ki: a Landsgemeinde (tartománygyűlés). Ez a közvetlen hatalom gyakorlás legmagasabb foka, ahol a kanton (állam) életébe (vezetők megválasztása, egyes konkrét ügyekben való döntés) a szavazati joggal rendelkező állampolgár közvetlenül dönthet. Landsgemeinde csak az ún. vidéki kantonokban létező intézmény, a városi kantonok vezetése kizárólag a székhely patríciusai, vagy céhei kezében volt (kantonokról és a Landsgemeindéről később részletesebben beszélünk). Ezek a közösségek fokozatosan a helyi bíráskodási jogot is megszerezték hűbéruruktól.
A továbbiakért lásd a Töriblog cikkét
