A sváb betelepítés tipikus forgatókönyve a következőképpen alakult. A Rákóczi-szabadságharc kudarca után a bukott elit terjedelmes birtokai új gazdák - nem kis részben rendszerhű német-osztrák arisztokraták - kezére kerültek, akik a leromlott-elhanyagolt vidéken a munkaerő súlyos hiányával is szembesültek. A szóban forgó földesurak ezért állami bátorítás mellett, de saját jól felfogott érdekükben is a mihamarabbi benépesítéshez fogtak. Minthogy azonban Magyarország demográfiailag még a török kor terheit nyögte, kénytelenek voltak külhoni utánpótlás után nézni - mi sem volt kézenfekvőbb, mint német telepesek után nézni.
Akkoriban persze a migráció kevésbé volt könnyű, mint manapság, így nem ártott különféle kedvezményekkel csábítani az érkezőket; ezek jellemzően a letelepítéshez szükséges anyagi feltételeket és az államnak járó adó, valamint a földesúrnak járó robot alóli néhány (jellemzően 6/3-8/12) éves felmentésben testesültek meg. A sikert esélyét tovább növelte, hogy a birtoktulajdonosok kifejezetten ezzel a feladattal ügynököket is küldtek a kiszemelt területre, akik ott propagálták Magyarországot, ismertették a kínált kedvezményeket, és minden sikeresen áttelepült család után jutalékot (a rakamazi felhajtó például négy forintot) kaptak.
A szervezett betelepítés több hullámban ment végbe, és a szervezettség a tapasztalatok birtokában egyre javult: idővel nagyobb gondot fordítottak az érkezők kiválasztására, előre kimért telkeket, felépített házakat, felszerelést, állatokat, nyersanyagot (gabonát, épületfát) is rendelkezésükre bocsátottak, hosszabb adómentességet állapítottak meg számukra. Ezek az intézkedések nem egy esetben eleve jobb életkörülményeket biztosított a jövevényeknek, mint amelyeket odahaza elhagytak.
De mi indította a betelepülőket erre az akkoriban bizony nem kis kockázatot jelentő vállalkozásra? Az 1700-as években távolról sem volt annyira természetes jelenség a migráció, mint napjainkban - különösen nem az egzisztenciálisan, szociológiailag és kulturálisan erősen röghöz kötött parasztság körében. Ha valaki rászánta magát, az gyakorlatilag mindent felszámolt maga mögött: végleg búcsút kellett mondania az otthon maradottaknak (a kapcsolattartás lehetőségei is rendkívül szegényesek voltak) és egy új, ismeretlen, idegen világban kellett gyökeret eresztenie. Ha kudarcot vallott, a visszatérés szülőföldjére szinte lehetetlen volt.
A XVII. század végén Nyugat-Európában a javuló életszínvonal népességgyarapodást idézett elő, a szaporulatot azonban a földek egyre kevésbé voltak képesek eltartani. Nehezítette a helyzetet, hogy a háborúk (a Rajna-vidéken például a Napkirállyal folytatott csatározások) sokszor a még rendelkezésre álló területeket is elpusztították, olykor természeti katasztrófák is lesújtottak; a Német Birodalom nyugati és déli vidékein, főleg Badenben és Württenbergben a jobbágyok soraiban nyomor ütötte fel a fejét. A sváb vidékeken szokásos gyakorlat szerint a vagyont a legkisebb fiúgyermek örökölte, így idősebb testvérei szűkös kezdőtőkével másutt kényszerültek új életet kezdeni. A vándorlás iránya elsősorban Poroszország volt (az ekkor érkező protestáns iparosoknak-kézműveseknek köszönheti a porosz ipar későbbi fellendülését), de sokak számára csak idegenben nyílott lehetőség. Az ennek köszönhető tömeges vándorlás eredménye a XVIII. században az akkoriban népesséhiánnyal küzdő Közép-Európába érkező mintegy másfél millió német bevándorló - az óriási mozgást jól illusztrálja, hogy az 1710-es évektől a tavaszi-nyári hónapokban a határra zúduló emberáradat igazoltatását alig győzte a határőrség.
1712-ben minden német templomban kihirdették a szatmári békekötés hírét, sokan fontolgatni kezdték a magyarországi kivándorlást. Az érdeklődést tovább növelte az országban működő toborzóügynökök propagandája, akik ismertették a célterületeket és a kilátásba helyezett kedvezményeket. A bizonytalankodók meggyőzése érdekében olykor azt is vállalták, hogy szavahihető svábokat utaztatnak ki az új hazába terepszemlére, bizonyítandó, hogy a svábok számára nélkülözhetetlen "négy W" (Wasser, Wald, Weinberg, Wiese) rendelkezésre áll. Küzdeniük kellett ugyanakkor a korban Magyarországgal kapcsolatban elterjedt ellenkampánnyal is (egyes röplapok például az "ungarische Krankheit" néven ismert váltóláz és malária rémével riogattak).
Feltételeket is állítottak ugyanakkor az utazók elé: a katolikus hiten, szorgalmasságon kívül nem jelentéktelen indulótőkét is megköveteltek.
Természetesen nem volt könnyű akkoriban egy sváb parasztnak rászánnia magát egy ilyen vállalkozásra: az anyagi nehézségektől, fáradtságos utazástól és az ismeretlentől, nulláról kezdésről való félelem mellett számolniuk kellett az idegen környezettel, nem utolsó sorban pedig azzal, hogy valószínűleg nem lesz már módjuk visszatérni az óhazába. Egy lapra kellett tehát mindent feltenniük.
Akik az utazás mellett döntöttek, pénzzé tették mindenüket, majd tartozásaik rendezése és uraik elbocsátó levele birtokában jelentkeztek a biztosoknál, akik egy-egy csoport összeállása után gondoskodtak az egészségügyi igazolásokról és császári menlevélről. Az emigránsok csak olyan nélkülözhetetlen dolgokat vittek magukkal, mint a háziállatok, alapvető szerszámok és némi nyersanyag (drót, deszka, gerenda, zsineg, kovácsvas). Egy családját óvatosságból az óhazában hagyó férfi írta utána induló feleségének, hogy a ház és a jószágok értékesítése után a ruhaneműt, szerszámokat és láncokat tartsa meg, minthogy "azokból errefelé hiány van".
Magyarországra a svábok rendszerint vízi úton érkeztek: Mária Terézia idején már rendszeresen közlekedtek hajójáratok ezzel a céllal. A württembergi migránsok gyülekezőhelyeikről Ulmig (a Duna innentől volt hajózható) utaztak. Itt az Ulmer Schachtelnek (uli skatulya) nevezett 20-25 méter hosszú, 3-4 méter széles uszályokon helyezték el őket; meglehetősen zsúfoltan csorogtak le a folyón három hét alatt Budáig, ahol általában a meghívóik megbízottai várták őket. Innen szekerekkel tették meg a végső útszakaszt. Az igénybevevő út után kellett új falujuk felépítéséhez fogniuk.
Példaképpen nézzük, milyen szerződési feltételekkel érkezett a Rakamazra 150 német család.
A telepesek kizárólag katolikusok lehettek, mindegyikük 300 forint készpénzt kellett, hogy magával hozzon. A Dunán érkeztek Budáig, a hajóutat saját maguknak kellett fedezniük a befizetett egy forint útiköltséggel; minden magukkal hozott holmi vám- és harmincadmentes. Budáról a betelepítő költségén jutottak el Rakamazra. A jövevények 20 öl széles, 30 öl hosszú házhelyet, 30 hold szántót, 6 hold rétet és szabad legelőt kaptak. Kedvezményes árú épületfával is ellátták őket, amelyet négy év alatt kellett részletekben törleszteniük. Papjukat is magukkal hozhatták, akinek évi 150 forint, 150 mérő gabona, 15 akó bor, 15 öl fa fizetség járt; a templomot és a paplakot az állam építette fel. Az egész jobbágytelkesek évi 12 forint adóval és harminc napi robottal tartoztak, de hat évig mentesültek az adó, az első évben pedig a tized és a robot alól.
Nyelvek, szokások megkoptak, de még a XX. század második felében, a szocializmus idején is éltek sajátos szokások. Nyelvi asszimiláció ellenére nyelv sokhelyütt megmaradt.
