Gyarmat vagy gyarmatbirodalom hallatán általában Anglia, Spanyolország, Franciaország, vagy esetleg Portugália és Hollandia jut az eszünkbe, Németország ritkábban, annak ellenére, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején Németország is jelentős gyarmatokkal rendelkezett. Ez valamelyest érthetővé válik, ha figyelembe vesszük az alábbi történelmi tényeket, okokat.
A nagy gyarmatbirodalmak (Spanyolország, Portugália, Anglia) kialakulásakor az egységes Németország még nem létezett, még csak önálló királyságok, hercegségek, fejedelemségek, városállamok stb. gyakran egymással hadakozó laza halmaza. A gyarmatbirodalommá váláshoz szükséges belső egység, világhatalmi státusz és a felfedezésekhez valamint gyarmatosításhoz szükséges gazdasági potenciál nem állt rendelkezésre.
Azt se felejtsük le, hogy Németország csekély méretű tengerparttal rendelkezett, az is inkább „belső tengernek” tekinthető, mint valódi kijutási lehetőségnek a világ tengereire. Ez a tengerpart is a konkurens, ellenséges nagyhatalmak által könnyen ellenőrizhető, blokád alatt tartható volt. Németország megmaradt inkább szárazföldi, kontinentális hatalomnak. A későbbiekben látni fogjuk azonban, hogy ezek ellenére már a XVII-XVIII. században is Brandenburg-Poroszország (a későbbi Porosz királyság) részéről több kisebb-nagyobb gyarmatosítási kísérlet történt, valamint több hosszabb-rövidebb ideig fennálló gyarmati területet sikerült létesíteni.
Németország a többi gyarmatbirodalomhoz képest jóval megkésve, igazából csak Németország 1871-es egyesítés után tudott gyarmatosító nagyhatalomként fellépni, mire a legértékesebb, legkönnyebben gyarmatosítható területek már „elkeltek”.
A másik történelmi ok, amiért Németországra elsősorban nem mint egykori gyarmatbirodalomra tekintünk az, hogy az I. világháború alatt és után többek között valamennyi gyarmatát is elveszítette. Tehát jó fél évszázaddal korábban, mint ahogy azt a többi XIX-XX. századi gyarmatbirodalom, mint például Anglia vagy Franciaország.
folytatjuk…
