Német blog

A sajtó hónapok óta az euróövezet válságával van teli: a nagy lábon élő déliek, köztük is elsősorban Görögország költekezése veszélyezteti a közös pénzt, ezért az északi országok (főleg Németország) kénytelenek segítségükre sietni, a nagyhatalmak nógatják a görögöket spórolásra. Kevesebben tudják azonban, hogy a szétzilált hellén közállapotokat nem első ízben teszik helyre germán "válságmenedzserek": a XIX. században a modern Görögország első királya német herceg volt. Bár I. Ottó sikeresnek nem mondható uralmának trónfosztás vetett véget, jónéhány intézkedésével máig rajta hagyta keze nyomát országán.

Görögország hányattatott újkori történelmének sok kevéssé tipikus fordulata van. Kezdjük ott, hogy hosszú - még a magyar szemmel sorscsapásnak tekintett 150 évnél is hosszabb - török uralmat szenvedett el, amelytől a XIX. század elején szabadította meg a szabadságharc. Ennek eredményeképp ismerték el 1830-ban a nagyhatalmak a független görög államot.

A köztársaság első kormányzója Jóannisz Kapodisztriasz volt. A korfui születésű államférfi önmagában is jól illusztrálja a görög történelem színes abszurditását: eredetileg a mai szlovéniai Koperből származó család a görög szigeten telepedett le. Jóannisz 1799-ben, Korfu rövid orosz-török megszállása idején kapcsolódott be a politikába, cári (!) diplomáciai szolgálat után tért vissza szülőföldjére, hogy modernizációs törekvései szélmalomharca eredményeképp a helyi arisztokraták végezzenek vele 1831-ben.

Ezután anarcikus időszak következett, amelynek európai hatalmak vetettek véget: Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország sajátos döntéssel az akkor tizenhét éves bajor hercegnek, Wittelsbach Ottónak - a bizánci Komnénosz-dinasztia távoli leszármazottjának - ajánlotta fel a trónt. Az ilyen több, de inkább kevesebb alappal bíró uralkodó-import akkoriban egyébként nem volt szokatlan: a gyakorlat Angliától kezdve a különféle Napóleon-kegyenceken át egészen Romániáig dívott Európa-szerte. Ottó angol hadihajón 3500 jó bajor katonájával meg is érkezett új domíniumába, minthogy azonban még kiskorúnak minősült, helyette régensek és különféle tanácsadók irányították a országot - mivel ezek jobbára szintén Bajorországból érkeztek, a nép csak "bavarokráciának" gúnyolta az idegen urak hatalmát.

A bavarokraták azonban - élükön Josef Ludwig von Armansperg miniszterelnökkel - meglepően hatékonynak bizonyultak. Akárcsak napjainkban, a tönk szélén táncoló Görögországot nemzetközi kölcsönnel állították talpra (főleg Nagy-Britannia és a Rotschildok nyitották meg bukszájukat), a szigorú germán menedzsment pedig gondoskodott róla, hogy a pénz kézen-közön el ne folyjék.

Ám nem pusztán pénzügyekre korlátozódott Ottó kormányának figyelme: az ő döntése volt többek között az akkor csupán néhány ezres Athén újjáépítése, régészeti feltárása és fővárossá tétele is. Ügyes diplomatának is bizonyult: a nagyhatalmak kénye-kedvének kiszolgáltatott kis országot meglehetősen jól lavírozta az erős államok érdekei között egyensúlyozva. Szó ami szó, a belpolitikában ugyanakkor túl sok rugalmasságot nem mutatott: abszolutisztikus módszerei ellen hiába tiltakoztak alattvalói, bízvást támaszkodhatott ellenükben honfitársaira - és azok fegyvereire. Amidőn azonban a német katonákat kivonták az országból, felkelés kényszerítette az uralkodót alkotmány kibocsátására és a nép "kéréseinek" elfogadására 1843-ban.

A német király és  honfitársai - elsősorban klasszikus neveltetésük folytán - odavoltak Hellászért, a rokonszenv azonban nem volt kölcsönös: a görögök utálták és megvetették a katolikus Ottót és a helyi szokásokra tekintettel nem lévő, megszorításokat foganatosító kormányát (némi okkal: az adók egy időben még a török megszállás alattinál is magasabbak voltak). Nem csoda, hogy előbb a királyné ellen kíséreltek meg merényletet, 1862-ben pedig puccs vetett véget Ottó uralmának, aki - ahogy jött, brit hadihajón elmenekülve - bajoroszági száműzetésben (hazatérésben?) fejezte be életét 1867-ben. Német földön is azt a némileg mókás hagyományos görög uniformist viselte, amit az athéni díszőrség tagjain láthatunk ma is.

A királyt elűző hellének azonban úgy látszik, az előzmények ellenére is jobban bíztak egy észak-európai uralkodóban mint honfitársaik valamelyikében: új királynak (az egyébként szintén 17 éves) dán Vilmos herceget választották I. György néven, aki ötven éves uralkodásával egészen 1973-ig tartó dinasztiát alapított.