HTML

Német blog

Németországgal, német kultúrával, történelemmel, nyelvvel és hétköznapokkal foglalkozó blog.

Friss topikok

2011.07.22. 23:28 Cosinus

„I ka nimmer...” - német hegymászó tragédia az Eigeren

Címkék: történelem hegymászás tragédia alpok

Szomorú évforduló van ma, 75 évvel ezelőtt, 1936. július 22-én történt, jobban mondva ért véget, a híres hegymászó tragédia az Eiger északi falán, amelyben két német és két osztrák fiatal hegymászó veszítette életét. 

A két világháború közötti hegymászó fiatalság új kihívásokat keresett. Az Alpok magas csúcsait akkorra már mind meghódították, az Európán kívüli hegyek azokban az időkben még csak a költséges nemzeti expedíciók számára kerülhettek elérhető közelségbe. Így jött a kézenfekvő gondolat, hogy a már megmászott európai csúcsokra új, nehéz és látványos útvonalakon jussanak fel. Az egyik ilyen legnehezebb, leghosszabb, legtöbb emberéletet követelő útvonal az Eiger északi fala, a „halálfal” vagy a „falak fala”.

Számunkra, mint „pusztai” nép számára rögtön felmerülhet a kérdés: mit keres ez a téma a német blogon, és különben is azok az „őrültek” minek vágtak neki. Nos, a hegyek árnyékában élő népeknek a hegymászás olyannyira a kultúra része, mint mondjuk a pusztai népeknek a lovaglás. Teljesen átszövi mindennapjaikat, életvitelüket, művészetüket. Azokban az években az Eiger északi falának megmászására tett kísérleteket hatalmas közérdeklődés övezte. A szállodákból a vendégek és az újságírók távcsöveken keresztül figyelték a különböző hegymászó csoportok útjait, minden komolyabb lap nap mint nap beszámolókat közölt az expedíciókról, így természetesen erről a tragikus, ’36-os próbálkozásról is.

De nézzük, mi is történt azokon a tragikus napokon. 1936. július 18-án egy osztrák hegymászópáros Edi Rainer és Willy Angerer, valamint egy német (bajor) páros, Andreas Hinterstoisser és Toni Kurz vágott neki az Eiger 1800 méter magas, meredek északi falának. Ugyan külön-külön vág neki a két páros a falnak, de a falon hamarosan összetalálkoztak, és onnantól együttesen másztak tovább. Innentől a pontos történteket valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mivel a résztvevők mind életüket veszették a falon, az érdeklődő közönség meg csak igen távolról, távcsöveken keresztül, gyakran felhők takarásában követhette a hegymászók útját. Angerert valószínűleg eltalálta egy kő, megsérült, és fel kellett húzni az első bivakhelyig.

Másnap 19-én a hegymászók tovább folytatták útjukat fölfelé Angerer sérülése ellenére, úgy tűnt nem volt annyira súlyos. Elérték a Vasalót oda építették ki második bivakhelyüket. 20-án reggel Kurz és Hinterstoisser folytatták az utat fölfelé, azonban az osztrák páros nem követte őket, úgy tűnt Angerer sérülése mégis komoly volt és nem tudta folytatni a mászást. A négy hegymászó rövid tanakodás után elindult lefelé. Jól haladtak, az első jégmezőnél sötétedett rájuk, ott ütötték fel újabb bivakhelyüket.

21-én a csapat tovább ereszkedett az árjáró felé, azonban a rosszabbra forduló időjárásnak köszönhetően a visszafelé vezető út járhatatlanná vált, a délelőtt értékes órái hiábavaló, megerőltető, veszélyes kísérletezgetésekkel teltek el, végül kétségbeesett döntést hoztak, a leereszkedést a függőleges, néha teljesen áthajló sziklafalon a hegyi vasút pár száz méterre lévő alagútnyílásához, ahol már várta őket a vasút pályaőre. Ezen a ponton végkép homályba borul a történet, a falat felhő takarta el a kíváncsi nézők elöl, a pályaőr meg elment teát főzni – mire visszaért, már csak Toni Kurz élt és segítséget kért. A pályaőr azonnal értesítette a hegyi vezetőket.

Valószínűleg a következő történt: Hinterstoisser biztosítás nélkül lejáratot keresett, és valamilyen oknál fogva (esetleg kőomlás miatt) lezuhant. A többi három hegymászó össze volt kötve, lehet, hogy megpróbálták visszatartani a zuhanó Hinterstoissert vagy őket is kőomlás érte, nem tudni; annyi bizonyos, hogy a zuhanás közben a kampón függő karabineren átfutó kötél Rainert a kampóhoz rántotta, aki ezáltal mozgásképtelenné vált és megfagyott, Toni Kurz lógott a kötél közepén, míg Angerer lógott legalul, akit viszont a kötél megfojtott.

Veszélyes és kétségbeesett mentőakció indult az egyetlen túlélő megmentésére, azonban alulról nem tudták megközelíteni a kötélen függő Kurzt, az időjárás pedig lehetetlenné tette a felülről történő megközelítést. A kétségbeesett próbálkozások közben besötétedett, és a vezetők kénytelenek voltak másnap reggelig abbahagyni a mentést. Kurz kötélen lógva, csodával határos módon élve átvészelte a viharos éjszakát, bal keze, karja megfagyott.

1936. július 22-én folytatódott a mentőakció, számos kísérlet ellenére sem tudtak Kurzhoz kötelet eljuttatni. Egyetlen megoldás maradt: Kurznak le kellett másznia Angerer holtestéhez, levágni a testet, majd visszamásznia, és az így kapott kötelet szálaira szétbontva zsinórt készítenie. A holtfáradt és elfagyott bal kezű Kurz maradék erejét összeszedve megoldotta a feladatot. Az így létrehozott zsinór vége végül eljutott a mentőkhöz, akik ezzel kötelet, kampót, karabinert, kalapácsot juttattak fel Kurzhoz, aki a megérkezett kötélen keresztül megkezdte az ereszkedést a mentőkhöz. Szinte karnyújtásnyira a mentőktől az ereszkedőköteleket összekötő csomó megakadt az ülőhurok karabinerében. Elfagyott kézzel, foggal próbál átjutni a csomón, azonban utolsó ereje is elhagyta. Alig néhány méterre a mentőktől „I ka nimmer..." (nem bírom tovább) utolsó szavaival kilehelte a lelkét, az előrebukott holttest ott lebegett a szakadék fölött.

Angerer volt a legidősebb: 27 évet élt, Kurz 23, Hinterstoisser 22 évesen lelte halálát a „halálfalon”.

2008-ban a tragédiáról film is készült Nordwand címmel.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://xn--nmet-bpa.blog.hu/api/trackback/id/tr873090315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.